A szeretetről

Az egyik legnagyobb baj az életben, ha a magunk módján szeretünk. Nem lehetünk biztosak önmagunkban, hogy okos szeretettel leszünk-e a majd a másikhoz. Amit a magunk természete szerint adunk, azt velejéig áthatja az önzés. Ezért gyanítják sokan, és nem minden alap nélkül, hogy az emberi szeretet nem is más, mint csupán az önzés egyik válfaja.
Életelvünkké kell tennünk, hogy szeretet címen ne adjunk, hanem – továbbadjunk. Az adás mögött ott settenkedik a büszkeség és az „érdem” gondolata. A továbbadás viszont kötelesség és küldetés. Aki ad, az hajlamos magamagát dicsérni és dicsőíteni, aki továbbad, az olybá veszi cselekedetét, mintha tartozást róna le, mely azonban nem egyszeri kötelezettség, hanem folyamatosan fennáll mindenki iránt és minden élethelyzetben.

Kitől kapjuk azonban azt a tiszta és bölcs jót, amit szeretet néven továbbadhatunk? Minden ember számára ez a „lenni vagy nem lenni” kérdése. Gyakran hallunk történeteket arra nézve, hogy sok ember életre szóló példát, példákat kapott szüleitől. Mivel édesapám árva gyerek volt, ő ilyenekkel nem rendelkezhetett, de édesanyám és testvérei, mikor a múlt egy-egy mozaikját felemlítették előttünk, soha nem felejtették el szüleik említésekor azt a rövid kis szócskát odatenni: „az én jó apám”, „az én jó anyám”. Csodálatos erőt hordoznak a szeretetnek ezek a hosszú távolra nemzedékek emlékezetével továbbadott, továbbított fényjelei.

Egy szolnoki munkatársam említette egyszer, hogy a lelkiismeretességről évtizedeken át édesapjának egykori, bölcs mondása jutott eszébe, adott újra és újra erőt az életében: „Kislányom, aki lelkiismeretes, lehet, hogy nem lesz gazdag, se híres, de minden nap nyugodtan fog aludni.” Gazdagságot, hírnevet lehet pénzen vásárolni, az igazi értékeket – mint köztük a jó alvást – azonban nem.
„God is good” – hangzik az angol közmondás. Az Isten jó. Az igazi jót tőle lehet kapni és továbbadni, akkor is, ha vannak jó családi példáink, és akkor is, ha nincsenek. Isten jóságát azonban hogyan ismerhetjük meg? Ma tele van istenekkel a világ. Ahogy húsz-harminc éve idejétmúlt dolognak számított bármifajta természetfeletti személyről beszélni, ma elvárják, hogy a minden bokorból előkapott, „isteni”-vel hitelesítse portékáját az eladni vágyók gazdag tábora.

Ki az igaz Isten? Ki az „egyedüli igaz Isten”, ahogyan Jézus Krisztus nevezte? (Jn. 17:31)

Nem az, akiről beszélnek, és akit beszéltetnek, hanem bizonyára az, aki maga beszél hozzánk. Isten beszédét kell megtalálnunk, ha az Istent akarjuk megtalálni.

A világon több ezer vallás van, de közülük csak 3-4 hivatkozik arra egyáltalán, hogy Isten beszédét, beszédeit birtokolja. Ha pedig még tovább megyünk, egyetlen egyet találunk, amelyiknél egyáltalán ellenőrizni is lehet, hogy kijelentései beteljesedtek. Ez a Biblia.

A Biblia Istene az a páratlan Isten, akiben az igazság és a szeretet találkozik, akiben ez a kettő egyetlen egy. Az ember kitalálta istenek nem rendelkeznek sem a semmiből való teremtés, sem az erkölcsi tökéletesség ismérveivel. Azzal a szeretettel legkevésbé, melyet elfogadni és továbbadni is lehet.
Feketén-fehéren látnunk kell ezt. Ha nem jutunk el idáig, egész életünkben csak egy helyben toporgunk, és a feketét fehérnek, a fehéret feketének látjuk.

Nemrég egy vidéki gimnáziumban tettem fel a kérdést: Ki az, aki sohasem csap be bennünket? Aki mindig a javunkat akarja? Akiben mindig megbízhatunk és támaszkodhatunk rá? Csend volt a diákok között. Szüleire senki sem tett utalást, pedig kisváros, kis gimnáziumban, többnyire falusi gyerekek vettek részt a rendhagyó irodalomórán. Végre egy 16-17 év körüli fiú megszólalt:

- Kire lehet számítanom? Hát csak saját magamra.

Nevető arcok fordultak egymás felé.

- Valaha én is így gondolkodtam – feleltem neki – Ám egyszer kezembe került Pilinszky Jánosnak egy prózai írása, melynek címe: Az ember – így folytatódott az első sorban: legfőbb ellensége saját magának. Azt hittem, nem jól látok.
Talán sajtóhiba? Nem. Hányszor becsaptuk önmagunkat! S hogy nem akarva, az most még súlyosabb, még akaratlanul is! Igazán nem a legbiztosabb kezekben van az életünk, ha a magunkéban tartjuk. Ezért feketén-fehéren látnunk kell, amit egy másik költő tapasztalata helyez elénk:

Sokszor nem tudtam, mi derül
ki végre sok titok közül
meglepetésül;
valóság lesz a képzelet,
vad csatazajra ébredek,
harcban ész nélkül;
belezuhantam, visz az ár,
mihez, mert kell, okot talál,
hogy fennmaradjon végül.

A gyötrött test, mely elveti
eszméletét: nem kell neki,
mert csupa vér már;
visszaájul, vagy kirepül
a fénybe vagy alámerül,
sűrű, kövér sár
nyeli; új törvény dobja ki,
új áramokba hullani,
hol más fény, más sötét jár.

Kérdezhettem, hol is vagyok,
mit is tegyek, mire a sok
esély, hisz látni
néhány lépésre ha tudok,
sodrások, labirintusok
szédületében bármi
várhat, kő, iszap, parti rét,
s rámveti háló-végzetét
angyal, ördög, akárki.

Sokszor éreztem: vége van,
megölnek, elvesztem magam,
s mindig túléltem;
sokszor éreztem: eltűnök,
s a nap mindújra kisütött,
valaki lenyúlt értem;
mindig úr lett a vadakon
valami nagyobb hatalom,
s elfértem tenyerében.

(Keresztúry Dezső: Valaki tenyerében)