Pizza és a tészta

Mi a közös Önök szerint az olasz pizzában és az olasz tésztában (pasta)? Mindkettő lisztből készül, feltétnek leginkább paradicsomos, zöldséges, esetleg húsos szószt tesznek rá és legtöbbször sajt is van mindkettőn. Ha innen nézzük, rokonok, de nem ez a lényeg.

Mindkettő egy életérzést képvisel. Az igazi olasz pizza és pasta (nem a magyaros pörkölt mellé adott tésztára gondolok most, hanem egy olaszos stílusú tésztaételre), a mediterrán életörömöt, a jókedvet, a napsütést, a tengert juttatja eszünkbe.

Hogy mennyire volt tudatos tervezés eredménye, amit az olaszok kiépítettek a nemzeti konyhájuk e két nagykövete köré, azt nehéz lenne megítélni. Gyanítom, hogy leginkább „magától” alakult ki ez a hangulat. Benne volt a lehetőség, és először önkéntelenül, azután egyre tudatosabban építették köré azt az érzelmi csomagolást, amely ma milliárdos üzletet biztosít számukra.

Rendkívül egyszerű ételekről van szó, amelyet többé-kevésbé minden nép ismer évszázadok, évezredek óta. Nem valami eget rengető, Nobel díjra érdemes találmányok, hanem a leghétköznapibb ételek. Mégis hatalmas üzlet mindkettő, mert sokkal többet jelentenek annál, minthogy csak az éhségünket csillapítsuk. Érzelmeket, hangulatot közvetítenek, mégpedig olyat, amelyre nagyon sokan vágynak. A fogyasztó ezt a hangulatot, érzést veszi meg, pontosabban ezért a hangulatért veszi meg a terméket.

Szép-szép, de miért érdekes ez nekünk? Több okból. Egyrészt bekapcsolódhatunk mi is ebbe a hangulati körbe, úgy reklámozva, csomagolva, kínálva a pizzánkat, tésztánkat és más, a mediterrán térséghez köthető termékeinket, hogy profitáljunk abból a fogyasztói igényből, amely erre irányul.

Ez nem túl nehéz, igaz nem is túl eredeti ötlet. Viszont könnyű megvalósítani. Választhatunk olaszos márkanevet, használhatunk mediterrán motívumokat a csomagoláson, ha pedig saját üzletünk van, akkor tengernyi ötlet adódik a dekorációra.
A pékboltoknak kiváló lehetőség ez az „érzelem-alapú” értékesítés. Sokszor írtunk már arról, hogy mekkora üzlet a pékboltokban pizzát árulni, és mennyire egyszerű, hiszen lényegében minden adott hozzá.

Ha ezt összekapcsolják egy mediterrán hangulatú dekorációval, bevonnak néhány más terméket is ebbe a körbe, komoly forgalomnövekedést érhetnek el. Könnyű olaszos jelleget adni egy-egy péksüteménynek: nem kell hozzá más, csak néhány jellegzetes fűszer (pl. oregano, bazsalikom), és egy jó név. Ne feledkezzünk meg az eredeti olasz péksüteményekről sem: a ciabattát, a grissinit sokan szeretik.

A pizzán jóval nagyobb haszonkulcsot lehet érvényesíteni, mint a sima pékárukon - jelentős részben az érzelmi alapú vásárlás miatt.

Ez az egyik lehetőség, amivel nagyon sokan élnek szerte az egész világon. Az olasz, olaszos éttermeknek, pizzeriáknak mindenhol sikere van.

Ebből a sikerből azonban másképp is meríthetnénk hasznot. Megtehetnénk (akár többé-kevésbé összefogva), hogy az alapötletet tanuljuk el a pizza és a pasta történetéből. Azt, hogy egy olyan nemzeti karaktert adunk egy-egy ételnek, amely egy hangulathoz, érzelemhez kötődik.

Vegyük például a száraztésztát. Nincs mit szégyenkeznünk e téren, hiszen már a honfoglaló őseink is fogyasztottak száraztésztát. Jól tárolható és szállítható élelmiszer, ami a kalandozások korában fontos szempont volt. A magyar pásztorok, hajdúk jellegzetes tésztaételeket főztek évszázadokon keresztül, amelyek modernizált változatai ma is megtalálhatók a konyháinkban.

Hogy lehetne-e ebből egy romantikus „puszta-ló-betyár” hangulattal összekötött világsikert kreálni? Nem tudom. Kérdés, hogy vajon vevő-e erre a hangulatra a világ?
Nem kizárt, hogy igen. Gondoljunk csak bele, hány turista jön megcsodálni a pusztát és a csikósokat. Miért ne lehetne hozzákapcsolni ehhez a képhez olyan termékeket, amelyek valóban kötődnek ehhez a hangulathoz?

Ezt hívnák úgy, hogy közösségi marketing. A hortobágyi lovasbemutató vevőket hozna a lebbencsre is. Viccesen hangzik? Pedig egyáltalán nem az. Statisztikák szerint a külföldi utazások kiválasztásában az emberek zöme igen fontos helyen említette a célország konyháját. A magyar konyha híres. A szakácsok többé-kevésbé ki is használják ezt, ápolják a hagyományokat, és élnek azzal a hangulati tőkével, amelyet ez jelent.

A tésztásoknak jobbára csak két lehetőségük marad: vagy megpróbálnak olyan tésztát gyártani, mint az olaszok, vagy kimondottan a magyaros termékek felé fordulnak és igyekeznek tudatosan építeni ennek a hangulati körét.

Az első választással az a baj, hogy se méretben, se tudásban, se alapanyagban, se tőkében, se technológiában nem tudjuk felvenni az olaszokkal a versenyt. Olasz tésztát ők tudnak legjobban gyártani.

Sokkal életrevalóbb stratégia arra koncentrálni, amiben mi vagyunk otthon. Vannak olyan tésztaformák, amelyeket egyáltalán nem ismernek az olaszok. Próbáljunk meg ezek köré igazi magyaros hangulatot építeni. Hazai pályán könnyebb versenyezni.

Mondhatnánk, hogy ez akkor lenne az igazi, ha valamilyen nagy szervezet mögéállna ennek és komoly pénzekkel támogatná a reklámot. Lehet, de ha ez nem is valósul meg, sok kis lépés felerősítheti egymást. Ha egy gyártó - legyen akár a legnagyobb - tudatosan felépít egy ilyen hangulati kört a termékei köré, akkor kemény munkával elérheti, hogy az ő márkanevéhez hozzákapcsolják ezt az érzelmet. Ha viszont száz gyártó dolgozik ezen, akkor a magyar tésztához fogják a fogyasztók kötni ezt a hangulatot, ami egy egészen más helyzet, minőségileg sokkal magasabb szint.

Ebben nem konkurensei egymásnak a termelők, hanem partnerei. Minél többen építik ezt a hangulatot, érzelmi kört egy-egy termék köré, annál elfogadottabb, ismertebb lesz, az pedig mindenki üzletét fellendíti. Nem arra kell figyelni, hogy mekkora szelet jut nekünk a tortából, hanem azon dolgozni, hogy a torta minél nagyobb legyen!