Talán a kifli az a péksütemény, amelyhez
a legtöbb érzelmi kötődése van a magya-
roknak. Gyermekkorunk mesevilágából
persze itt van még a hamuban sült pogá-
csa is, de attól kicsit szorongunk, mert a
világgá menéshez, a szerencsét próbálás-
hoz kötődik, amiből ki tudja mi lesz, el-
végre a sárkány azért mégiscsak harap.
Marad a kifli, amin generációk nőttek fel.
Áztatták kakaóba, majszolták egy bögre
tej mellé vagy ették szendvicsnek, amit
az anyukájuk készített, hogy az iskolában
legyen mit enni – később meg a büfében
vásárolták. A vita legfeljebb annyiban lán-
golt fel, hogy ki a sósat, ki a simát szerette.
De a kifli, az igazi tejes kifli stabil pont volt
nagyon sokak életében. Roppanós volt a
héja, belül puha a bélzete, és a csücskéért
mindenki oda volt.
Ma még tömegek keresik az „igazi” kiflit,
amit megszoktak, megismertek régen.
Jobbára hiába. Van ma mindenféle kif-
linek nevezett, többé-kevésbé annak is
látszó péktermék, de azt az élményt, amit
hiányolnak az emberek, egyik se nyújtja.
Biztos van kivétel, itt-ott akadhat egy-egy
pékség, ahol még a régi recept szerint,
ugyanazzal a technológiával készül a kifli,
mint 30-40-50 évvel ezelőtt, de mindany-
nyian tudjuk, hogy ha van is ilyen, őskö-
vületként tekintünk rá. Egyszer megkér-
deztünk egy, a forgalmára panaszkodó
péket, hogy miért nem süt olyan kiflit,
mint régen, olyan „letekerhetőt”. A válasz
annyi volt, hogy az nagyon macerás.
Az az igazság, hogy elkényelmesedtünk.
A gépek és az adalékanyagok rendkívül
sokat könnyítettek a munkánkon, de át-
estünk a ló túloldalára. Amikor saját ma-
gunkat, a tudásunkat, a hozzáértésünket
váltjuk ki gépekkel, anyagokkal, az egy-
szerűen azt jelenti, hogy nincs ránk szük-
ség. Egyáltalán nincs, nem csak pékként,
de vállalkozóként, cégtulajdonosként se.
Miért? Mert lesz egy még nagyobb játé-
kos, aki egy óriás gépsoron hatékonyab-
ban, olcsóbban tudja ugyanazt legyártani,
amit bármely bolti eladó készre tud sütni
egy kitelepített kemencében. Ugyanolyat,
mint a nagyok, csak kicsiben gyártani ér-
telmetlen próbálkozás.
Egy darabig el lehet lavírozni ebben a
helyzetben, de nyilvánvaló, hogy ez a stra-
tégia legfeljebb arra jó, hogy utoljára „le-
raboljuk” az üzletet. Biztosan ezt akarjuk?
Semmi gond, ha igen, nincs kire hagyni a
céget, mi meg már nem akarunk bajlód-
ni vele. De ne csapjuk be magunkat. Ha
ezt az utat járjuk, legyünk tisztában vele,
hogy hová tartunk, és utána ne panasz-
kodjunk, hogy a multik vagy az épp aktu-
ális mumus mit tett velünk.
Szinte az utolsó órákban járunk, amikor
még vissza lehet fordulni. Még keresik az
emberek a régi kiflit, és persze az összes
többi hagyományos pékárut, de már nem
sokáig. A mai gyerekek nem azokon nő-
nek fel, nekik a tömegtermelés színvonala
lesz természetes.
Ha nem akarunk végleg más pálya után
nézni, akkor össze kell szednünk magun-
kat, le kell mondani némi kényelemről és
vállalva a macerát, visszakanyarodni oda,
ahol még ropogós volt a kifli, a kenyér és
a zsömle, puha volt a belük és csodálatos
illatot árasztottak.
33
A GÖRBE KIFLIRŐL
egymás között, egyenesen
