Vannak ételek, amik tele vannak érzelem-
mel. Hiába finom egy keksz vagy egy pu-
ding, hiába szeretik őket sokan, ez messze
nem jelent olyan kötődést, lelkesedést,
amit például a palacsinta kivált. Ez a ke-
rekre sütött édes tésztalap (ugye mennyi-
vel unalmasabban, laposabban hangzik
így) gyerekkorunk nagy kedvence. Arról
persze lehetne vitát nyitni, hogy a lekvá-
ros, túrós vagy kakaós-e a legfinomabb,
de minek tennénk ilyet? A palacsinta egy
igazi demokratikus étel: mindenki azt tölt
bele, amit szeretne.
Az sem elhanyagolható szempont, hogy
a palacsintának sikerült az a bravúr, hogy
a rozzant útszéli bódétól a legelegánsabb
éttermekig a vendéglátás teljes skáláján
megállja a helyét. Papírtálcán és Herendi
porcelánon egyaránt jól mutat. Ezt bizony
kevés hasonló étel mondhatja el magáról.
Mindössze annyi változtatást „szenve-
dett” el, hogy egy szinttől felfelé a „póri-
as” felcsavarás helyett négyrét hajtjuk, és
kap maga mellé (vagy a tetejére) öntetet
és más kiegészítőket.
Mindezek ellenére furcsa módon a cuk-
rászdák és különösen a pékboltok kí-
nálatában elvétve lehet palacsintával
találkozni. Pedig amíg megélnek önálló
palacsintázó üzletek, és a Gundel pala-
csinta világhírnévre tett szert, addig nehe-
zen érthető, hogy miért is hanyagoljuk el.
Okot persze bőven találhatunk, de mi len-
ne, ha fordítva néznénk a kérdést? Lenne
igény rá? Mikor ettünk utoljára finom
palacsintát azon kívül, amit a nagyma-
mánk, anyukánk, feleségünk, esetleg saját
magunk sütöttünk? Az anyósok is ide szá-
mítanak. Biztos van szerencsés kivétel, de
a többség bizony vagy a házira kell, hogy
hagyatkozzon, vagy kénytelen elfogadni
a legtöbbször koránt sem ideális kivitelű
palacsintát – leszámítva persze a csúcs-
éttermek szűk világát. Magyarán a minő-
ségi palacsinták piaca enyhén szólva nem
telített. Itt az alkalom, hogy betöltsünk
egy űrt, és ezzel bővítsük a kínálatunkat.
Palacsintát sütni nem nehéz. Jó palacsin-
tát viszont mégsem könnyű. A kihívást
az odafigyelés jelenti. A „jó az úgy is”
hozzáállással se palacsintából, se másból
nem lehet igazán finomat és látványosat
készíteni. Ha egy franciás desszertkölte-
ményt kell összeállítani, akkor koncentrá-
lunk, ügyelünk az apró részletekre, hogy
az eredmény olyan legyen, amit elvárnak
tőlünk. De kinek jut eszébe egy palacsin-
tasütésre odafigyelni? Pedig lenne mire.
A leggyakoribb hiba, hogy a palacsinta
túl vastag és a belseje sületlen. Nyilván
kényelmesebb egy kicsit többet tenni a
serpenyőbe, hogy ne legyen gond az eset-
leges lyukakkal, csak éppen a végered-
ményt rontjuk el így. Inkább készítsünk
egy kicsit hígabb tésztát, hogy könnyeb-
ben szétfollyon a serpenyőben. A tészta
receptje szintén meghatározó kérdés. Az
örök igazság itt is érvényes: jó minőségű
terméket csak jó minőségű alapanyagok-
ból lehet előállítani. Az összetevők aránya
ehhez képest másodlagos kérdés, ízlés és
szokás dolga. A fentieken kívül a prob-
lémát okozhatja vagy fokozhatja a nem
megfelelő palacsintasütő (serpenyő vagy
erre a célra készült gép). Fontos az egyen-
letes hőelosztás és a tapadásmentesség.
Az olajtól tocsogó palacsinta nem szokott
átütő sikert aratni.
Ha már stabilan tudunk jó palacsintát
sütni, akkor jöhet a töltelékek kérdése. A
feladat hasonlít a fagylaltválaszték össze-
állítására. Szükség van a mindig kapható
alapízekre (túrós, kakaós, lekváros) de
nem szabad elfeledkezni a különleges-
ségekről, amiknek önmagukban figye-
lemfelhívó, azaz reklámértékük van. A
narancsos-csokoládés, meggyes-mákos,
gesztenyepürés még a szokványosak közé
tartoznak. Ha azt szeretnénk, hogy a pa-
lacsintánk legyen a beszédtéma mondjuk
a közeli iskolában, akkor valami meghök-
kentőbbel próbálkozzunk. Tegyünk bele
például fagylaltot vagy robbanó cukrot.
Vagy – és ez remélhetőleg még sikeresebb
lesz – használjunk nagyon finom lekvárt,
extra túrókrémet és minőségi kakaót.
Reméljük kedvet kaptak a palacsintasü-
téshez! Nagy kockázat nincs benne, és ha
bejön, kellemesen kiegészítheti az üzle-
tünk kínálatát.
A GYEREKEK KEDVENCE
a játékos palacsinta
15
