Mindenkinek vannak olyan ételei, amelyekhez érzelmi szálak
fűzik. Kötődnek valamilyen emlékhez, hangulathoz, vagy éppen
„csak” nagyon szeretjük őket. Vannak olyan finomságok, amelye-
ket – különösen a hagyományőrző családokban – kisajátítanak
egy-egy ünnephez, amivel ezt az érzelmi töltetet erősítik. Így járt
például a bejgli és a fánk. (Anyósom kissé furcsán néz, amikor az
unokája szeptemberben megkéri, hogy süssön neki bejglit.)
Nekem az egyik ilyen étel a pizza. Nem tudom megmondani,
hogy miért, igazán nem mondhatom, hogy a nagymamám pizzá-
ját keresem a mai napig. Már csak azért sem, mert szerintem ő a
lángosnál közelebb nem jutott hozzá. Még csak az sem igaz, hogy
sok jó pizzát ettem volna életemben. A zöme legjobb indulattal is
inkább csak középszerű volt. Valamiért mégis nagyon szeretem,
és újra és újra adok neki egy esélyt, hátha most jó lesz.
Végül megtörtént! Siettünk, riportra vártak minket, de maradt
előtte egy kis időnk, hogy bekapjunk egy gyors ebédet. Egy étte-
rem teraszán ültünk le, és ismét a pizza kapott egy esélyt. Gyors
és nagyon nem tudják elrontani. Na jó, néha igen, de más ételnél
még nagyobb a kockázat.
Szerencsére alig volt vendég, így gyorsan megkaptuk a pizzánkat.
Már a látvány magáért beszélt, így – szakmai ártalom – azonnal
elővettük a fényképezőgépet. Igen, erről a pizzáról van szó, amit
a képeinken láthatnak. A többi fotó csak illusztráció, azokat már
nem mi készítettük. Nem is akarom elárulni, hogy hol sütötték,
mert nem ez a lényeg. Sokkal fontosabb, hogy létezik, hogy el le-
het érni azt, amiről minden pizza rajongó álmodik: egyszerre ro-
pogós és puha a tésztája, van rajta elegendő paradicsomszósz, de
a legkevésbé sem áztatja át a tésztát. Egyenletesen sült, illatozik és
pont jó mennyiségű rajta a feltét, aminek még az ízei is összhang-
30
TÖBB, MINT ÉTEL
a déli életöröm, pizzába öntve
